Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lengyel irodalom

2009.03.02

Bolesław Le?mian: Átváltozások

Párás volt a sötétség, párzásra-fülleteg,

s a villám-vakitotta buzavirágokat

hirtelen befogadták megriadt őz-szemek:

idegen szembogártól futott el a riadt

őz, feje buzakékellt- s szökellt, suhant a sok

virágszirom, s az éjbe mohón pillantgatott.

 

Parttalan mezejében felfedezve magát

a pipacs felüvöltött, e hang nem ért fület,

bibortollas kakassá vérzett át, taraját

skarlátszinüre rázta vérzőn, és mérgezett,

rettegő csőrét tátva addig kiáltozott,

míg visszaválaszoltak igazi kakasok.

 

Az árpa – dús kalászán arany vágy reszketett –

hirtelen felborzolta haragod bajuszát,

zörgőn átmorzsolódott: tüskét eresztgetett,

s már sündisznóként gázolt kis fűhalmokon át,

nyüszítve, túrva dúlt-fúlt a virágkelyheken;

mit érzett ott? mit élt át? nem tudjuk meg  sosem.

 

Hát én – mi ette lelkem tüzével, mily csalán,

hogy ösvényen, csapáson lopódzva surranok?

S mért néz rám gyanakodva sok virág? tudja tán

valami éji titkom, melyet én sem tudok?

Mit tettem, hogy fejem már két öklömmel verem?

Mivé, mivé lehettem azon az éjjelen?

 

Tandori Dezső fordítása

Bolesław Le?mian: A boldogság

Felhők mögött ezüstös esemény.

Az ajtón szél zörög – levelet hoz tán?

Vártunk sokat egymásra te meg én.

Mennyei forgatag! Hallod? Az orkán…!

 

A lelked oly tékozló-csillagos.

Elfúlt lélegzetünk, egymásba tárva.

Most, boldogan, szivünk mért bánatos,

hogy elfutunk a fény elől az árnyba?

 

A boldogság mért a homályra vár,

s ott old kis vétkeket és véghetetlen

határokat? – Mindent magába zár,

csak félelmem soha, csak könnyedet nem…

 

Tandori Dezső fordítása

„A holt igazság nékem ismeretlen,

inkább figyeld az egyszerű csodákat,

a csillagot ne lesd a porszemekben,

ki más szívébe néz, az messze láthat.”

 -Adam Mickiewicz-

 

„Azóta űzöm, mint a lepkét.

Nem hogy a világ megcsodáljon,

csak azért, hogy felöltse testét

a perc -…”

-Leopold Staff-

 

Julian Tuwim: Egy nap közepén

Ne csodáld csüggedésem: itt, e körbe

sivatag napom közepében állva,

remegek minden percért, minden árva

gondolatért: igeként testet ölt-e?

 

Hisz hallhatod: folyton kiáltok,

s üvöltésem pusztaságba vész el.

Isten rajtam is túlint kezével:

mindünkön, kik már élve holtraváltak.

 

S földre lök, és fölbukom zihálva,

visszhangtalan imáktól szörnyü tompa

szívvel, s ő – szép kis vigasz! – poromra

rázúdul a nap tűzoszlopával.

 

Tandori Dezső fordítása

Julian Przybo?: Rólam, neked

Ámulok rád, pilláimmal elsöpörném

ösvényed havát,

lázasan felkapom egy-egy mozdulatod s elveszítem:

 

oly könnyen, oly kacéran, mintha

madarat vezetnél sugáron,

mentél – egy világ előtt – s előttem.

Verebek csipkedték fel árnyad,

hadd szökjön friss cserje-lombba,

zöld levélkék hajnalába.

 

Aztán – eltűntél dalodban. Elhallgattunk.

 

De azóta, valahányszor révületben

önmagamra kérdezek:

szótól növényig

dúsabb jelentésbe szöknek a rügyek,

felragyog, messzefénylik

s mindenséggé tágul a világ.

 

(A meggyfaág

fürgébben bontott virágot,

mintsem ilyet

a mókus valaha látott.)

 

Tandori Dezső fordítása

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.